A Nő

Mi a nő nekünk?

Az egész világ maga, a szüntelen változás,
Az anya, akinek testén át e világba léptünk, az első és végtelen önfeláldozás.
Ő őrzi első lépteink, törli le könnyeink, testéből etet, szeretetéből nevel,
Mindig megbocsát, ha kell és soha nem enged el, ő a fény, a meleg és minden ami jó,
semmihez sem fogható és semmivel sem pótolható.
Ahogy tudatunk lassan a világra nyílik, ő maga is átalakul, megváltozik.
Előbb éteri szépség, ideál, trubadúrok álma, költők ihletője, szerelem és őrület forrása,
Majd társunk a jóban és rosszban, életünk néma napszámosa,
Vetett ágy, vasalt ing, étel és ital, kedvesség, szerelem, a test gyönyöre, az apokalipszis kínja és a mennyország ígérete.
Mindez ő, egy személyben, lelkünk másik fele, aki értünk létezik és mi őérte.
Köszöntöm hát őket, a nőket, kívánom nekik mindazt a szépet, amit érettünk ma és minden nap önként megtesznek.

Tudatod

Azt mondod, látod, és azt mondod érted,
De azt, hogy miért van, mégis újra kérded.
Kerestél, kutattál, s feltártál sok csodát,
De nem találtál többet, mint lábnyomaid porát.
Mert a szemeddel mindig a távolt kutattad
És a célokat mindig másoknak mutattad.
Nem vetted észre, hogy a végtelen csodája,
Benned van elrejtve, s nem a nagyvilágba.
Nem. Nincs az útnak vége, csak a tükrön át kell lépni,
Meg kell tanulnod most önmagadba nézni.
Te, magad változz, hogy a titkok örök fénye
Felragyogjon benned és felébredjél végre.
Légy a csend mestere, bírd tudatod szóra
És a legmerészebb álmok válnak majd valóra.

(Müller Péter)

Változás

Az igazságok közül,
melyekre szemedet függeszted,
kettő legyen mindig kéznél.
Először,
hogy a külső dolgok nem férnek hozzá a lélekhez, hanem kívül vannak rajta, mégpedig mozdulatlanul – minden izgalom tehát belső felfogásból fakad.
Másodszor,
hogy mindaz, amit látsz, hamarosan megváltozik, sőt megszűnik.
Arra gondolj, hány változásnak voltál már magad is tanúja.
A világ változás, az élet felfogás dolga.
(Marcus Aurelius)

Felejtés

Az élet egyik furcsa jellemvonása,
hogy az ember hónapokon át naponta találkozik valakivel,
és olyan bizalmas barátságba kerül vele,
hogy nélküle el sem tudja képzelni a létet;
azután jön az eltávolodás:
minden marad a régiben, és a barát, aki oly fontosnak látszott,
egyszerre fölöslegesnek bizonyul.
Az ember élete megy tovább a maga útján, s az illető még csak nem is hiányzik.

---

Merj álmodni

Merj álmodni,
mert az álmok álmodói meglátják
a holnapot.
Merj kívánni,
mert a kívánság a remény forrása,
s a remény éltet
bennünket.
Merj nyúlni
olyan dolgokért, amit senki más nem lát.
Ne félj olyat látni,
amit senki más nem lát.
Higgy a szívedben
és saját jóságodban,
mert ha így teszel,
mások is ezekben
fognak hinni.
Higgy a csodában,
mert teli van vele az élet.
De ami a legfontosabb,
hogy higgy önmagadban...
mert odabenn a lelkedben
rejtőzik a csoda,
a remény, a szeretet
és a holnap álmai.
/Ron Cristian/

A szívről

De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív,
mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek.
Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban,
elég, hogy megbocsáss mindazoknak,
kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég,
hogy megbocsáss az emberek összességének.
Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek.
Egy ember elég.
S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.
/Márai Sándor/

Hűtlen barát

S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét?
Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar?
Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset?
Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól?
S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni?
S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?
/Márai Sándor/