Vallomás

Ady Endre: Vallomás

Te, akinek annyi szived van,
Ahányat lelked megteremt,
Aki színes kaméleonként
Varázsolsz multat és jelent,
Kinek a szín fényes világod,
Melyet lánglelked áthevít --
Ki tudnád-e vajon nevetni
Egy bús poéta könnyeit?...

Ki tudnád-e vajon nevetni,
Mert úgy imád, mert úgy szeret,
Ahogy nem a színpadon szoktak,
Vagy az életben -- emberek;
Hogy szép lelked teremtõ lángját
Úgy nem áhítja senki más;
Hogy szerelmét el nem rabolná
Sem távolság, sem megszokás.

Te, aki már ezer élet közt
Osztottad szét a lelkedet,
Elképzeled, hogy egy egész szív
Mást nem, csak tégedet szeret.
Hogy azt, ki a festett világban
Elvesztette önnönmagát --
Egy bús poéta úgy imádja,
Mint az igazság angyalát...

Elhiszed-e egy ismeretlen,
Álmot szövő költõ szavát?
Elolvasod szívébõl vérzõ,
Szerelmes, bánatos dalát?
Meg fogod-e szíved kérdezni,
Vajon szeretni tud-e még,
Vagy trubadurod megsajnálni
Lelkednek kegy gyanánt elég?...

Szívem szorul a félelemtõl
S megrendül a kétség alatt,
Hogy szeretni csak színpadon tudsz
S magadnak élned nem szabad.
Hogy szíved e rajongó álmon
Csak gúnyolódik, csak nevet...
-- Még nem érzéd szivem szerelmét,
Már itt a vég... Isten veled!...

Ha rózsára gondolsz

„Ha rózsára gondolsz, tövis jut eszedbe,
pedig van illata is.
Ha alélt kígyót látsz, felveszed öledbe,
pedig bánthat is.
Ha fáj a perc, már feketén látsz,
pedig van óra is.
Gondod a múlt, a jövőddel törődsz,
pedig van jelen is.
Gyenge vagy? Hát légy erős!
Ha fáj, akkor is!
Álmok, nyelvek lopják füledbe ellenem a koshadt vádjaik hadát,
ha kell légy süket is.
Rút káoszba ötlik arcukat, s röhögnek,
ha kell légy vak is.
Had beszéljenek, Neked van igazad,
ha nincs akkor is.
S ha már úgy érzed senkid sincs,
én vagyok akkor is!”

Segíts!

Most játszom. Mindenkinek és mindenért. 
Mert feladnám. Mert sok. Mert egyedül vagyok. 
Mert sírok. Mert fáj. Mert félek. 
És mégis, menni kell, mindig csak előre, sírva és toporzékolva és eltitkolva, 
és öleletlenül és simogatás nélkül. 
Mert ez a szerepem. ahogyan Neked. 
És Neki. És mindenkinek. 
Egyre jobban érik bennem a másság utáni vágy. 
Hogy más legyek. hogy máshol legyek. 
sírok én is. Egyedül vagyok. 
Barátok. Ismerősök. Emberek. Látnak. 
Mosolyognak. És tovább mennek. Sírok én is.
És nem látják. Miért nem? 
Láss bennem mást. Láss belém. Segíts!

Mit mondanál

Harcos Katalin

Mit mondanál

Mit mondanál,

ha most kezedbe tenném két kezem,

tekintetemből sütne az érzelem,

s csókra várón lehunynám a szemem?

Mit mondanál,

ha fejem a válladon nyugodna,

vagy ajkam kis pilleként csapongva

csókolna, és szerelmet susogna?

Mit mondanál,

ha éreznéd testemben a vágyat,

ami érintésed nyomán támad,

s tűzként ereimben szerteárad?

Mit mondanál,

ha szám szerelmesen súgná neved,

ha kitárnám feléd a szívemet,

s átadnám legféltettebb kincsemet?

Mondd, mit mondanál?

Rád gondolok

Rád gondolok! - Úgy indázlak közül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.

(Elizabeth Barrett-Browning)

Szeretlek

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

(József Attila)

Felejteni időt ?

Azt kéred felejtsem el időt. 
Nem tehetem.
Az idővel el kell tudni számolni.
Ki jó , ki rosszul számol el.
Vigyázz,mert ebből van a legkevesebb. 
Használd fel hát okosan.


Az igazi szerelem a végtelenbe nyújtja és érezhetetlenül könnyűvé párolja a kötelékeket. 
És mégis a legszívósabb kötelék ez, ami embert emberhez fűzhet: a bizalom. 
Az igazi szerelmespárt nem azok jelképezik, akik egymáshoz bújva, 
egymás szemében mereven megbűvölődve, vakon és süketen lebegnek a zajló világban. 
Az igazi szerelmesek szabadon, derűsen mennek a maguk útján még akkor is, 
ha ez az út jobbra-balra messze viszi őket egymástól. 
Elfogulatlanul, szabadon nézik az élet kínálkozó szépségeit és tiszta szívvel gyönyörködnek bennük. 
A tépelődő féltés helyett a hit bizonyossága van bennük, ez teszi őket olyan derűsekké. 
És ha néha a távolból összeakad a tekintetük, egy-egy mosollyal üzennek egymásnak, hogy semmi baj sincs.
/Nagy Endre/