Könyörgés

- Szenvedsz?
- Igen szenvedek!
Megszenvedem az életet, a döntést,
mit magam hozok.
Salamon király hallgatlak,
itt vagyok..
előtted állok,
ítéletedre várva.
Ne azért büntess Királyok Bölcse,
ne azért,
amit a szívem őrizni fog

 örökre!
Hisz ragyog,
mint Napkeleti utazók csillaga!
Lelkem Uram,
 nem bűnös,
 nem hazug,
csak mert látom,
hova vinne ez az út?!
Az érzés,
mit lelkem dajkál érte ég,
de nem lehetek a fénye,
csak  árva lángocska a messzeségbe,
emlékek
elárvult fegyverhordozója, 

ki, hogy ne bántson,
inkább szívébe zár
minden pillanatot,
a holnapokra.
Ölelésünket,
mikor úgy karoltunk át,
mint a fény
a kelő nap rózsaszín mosolyát,
a csókunk,
mi ajkunkra ülve
gyümölcsé változott, 

édes ízek szerelmével simogatott,
a vágyunk,
miből ezernyi csillag lett,
mikor egymásra találtunk,
és az álmunk,
azt hagyd meg nekem, - kérem,
a felejtés kincsét neki add,
ne nékem.
Óvd a fájdalomtól,
én nem tudom,
ezért a büntetésem vállalom!
Gyötrődjek emlékek égő parazsán,
a vágy,
öleléséért égesse testem,
de tudom jól döntöttem,
mert, ..
csak így tudom szeretni úgy,
hogy meg ne sebezzem.
/Szemendei Ágnes/

Tudod mit ?

Tudod mit? Nem védekezem.
Nincs rád időm.
Hazudj, ravaszkodj, őrjöngj. Mit tegyek?
Átnézek rajtad, mint a levegőn.

Elég volt annyi éven átremélni
és várni kíméletesen;
már nem kíméllek: nem is figyelek rád.
Vállallak, és léted megszüntetem.

Ha barát akarsz lenni, elfogadlak,
de kibírlak, mint bármi mást:
úgy néztelek, mint elmúlt örömöt,
nézlek majd, mint egy sorscsapást.

Téged csak a magad fájdalma izgat,
ma is csak a dühödnek élsz;
nincs rád időm. Majd beszélgetünk újra,
egyszer, talán, ha észretérsz.

(Szabó Lőrinc: Szakítás)

Angyal

Ha valakit őszintén szeretsz, szívedben angyallá változik. Már nem egy ember a sok közül, nem egy az ismerőseid közül, hanem valaki más. Mert szereted. Egész szíveddel szereted. Gondolsz rá, de nem emberre gondolsz. Látod őt, de nem embert látsz. Ha vele vagy, ha beszélsz vele, ha rád mosolyog, minden, minden más. Nem emberi. Jóval több annál. Pedig tudod, hogy hús-vér ember ő... de mégsem az. Angyal.

Csak,mert...

Tényleg azt hiszed, hogy birtokolnom kell téged ahhoz, hogy szerethesselek? Vagy azt hiszed, elveszíthetlek, ha holnaptól nem szeretsz? A szerelem nem attól él, hogy viszonozzák, mint ahogy a szeretet sem. (...) Ettől én még ugyanúgy foglak szeretni, mert az érzéseim alapja nem a te hajlandóságodból táplálkozik, hanem magából a szeretetből és a felismerésből.

Jó tanács Magamnak!

Érezd te is át, hogy szabadon szerethetsz, engedd meg magadnak a mély és igaz szeretet érzését: csak hagyd ki a képből a szükséget és a ragaszkodást. Igaz szerelmet nem korlátozhat semmiféle birtoklás, mivel a szeretetet nem lehet sem elnyerni, sem kiérdemelni, se birtokolni vagy kikövetelni. A szeretet azt is jelenti, hogy sohasem tudhatod teljes bizonyossággal, hogy a másik még a következő pillanatban is ott lesz-e. A szeretet azt jelenti, hogy teljesen megadod magad a jelen pillanatnak. A szeretet egyszerűen csak: Van. Ahogy Krisztus mondta: "... és mindezek közül legfontosabb a Szeretet". A Szeretet, nagy Sz-szel... a Szeretet, amely soha véget nem ér; Szeretet, amely oly hatalmas, hogy már akkor is itt volt, mielőtt megszülettél, veled marad egész életedben, és még akkor is itt lesz, amikor te már rég magad mögött hagytad ezt a fizikai formát. Ezzel a szeretettel érdemes házasságot kötni.

Hogy mit érzek ?

"Hogy mit érzek irántad, megfogalmazom, 
Hogy szeretlek téged, ezt jól tudom. 
Ha boldog vagy, veled nevetek, 
Ha szomorú, veled szenvedek. 
Ha sírsz, könnyezem én is. 
Ha kacagsz, kacagok én is. 
Ha gondod van, segítek megoldani, 
Ha beteg vagy, én akarlak ápolni. 
Ha nem vagy velem, én féltelek, 
Ha hazaérsz, fellélegezhetek. 
Ha ellenség jön, én megvédelek, 
Ha kell, életem adom érted. 
Ha neheztelsz rám, kiengesztellek, 
Ha szeretsz, viszontszeretlek. 
Nem tudlak megváltoztatni, nem akarlak, 
Nem fogok változni én sem, ne akarjad. 
Egy kicsit én vagyok, és kicsit érted, 
Így, és ezerféleképp szeretlek téged!" 

Ha nem szoritasz

József Attila - Ha nem szorítsz...

Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
hogy gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem - meghalok.