Egyedüllét

Nem futhatsz el önmagad elől. Nincs rá mód - te te vagy. És az egyedüllét olyan alapvető, hogy lehetetlen elmenekülni előle.
Minél jobban próbálsz menekülni az egyedülléttől, annál magányosabbnak fogod érezni magadat.
Ha kezded elfogadni az egyedüllétet, ha kezded megszeretni, ha élvezni kezded, akkor minden magányosság el fog tűnni.
És akkor az egyedüllétben szépség rejlik, határtalan szépség. Egyedüllétre vagyunk teremtve. Ez az egyedüllét a szabadságunk. És nem áll szemben a szeretettel. Valójában csupán az az ember képes a szeretetre, aki egyedül van, és tudja, hogyan létezzen egyedül. Ez a szeretet paradoxona: csupán az, aki egyedül van, az tud szeretni, és csupán az, aki szeret, az lesz egyedül. Ez a kettő együtt jár. Ezért ha képtelen vagy egyedül lenni, képtelen leszel szeretni is. Akkor az úgynevezett szereteted csupán menekülés lesz önmagad elől. Nem lesz valódi szeretet, nem lesz valódi kapcsolódás. Ki fog kapcsolódni kihez? Még önmagadhoz sem kapcsolódsz, hogyan kapcsolódhatnál máshoz? Nem vagy jelen - ki fog kapcsolódni a másikhoz? Tehát a szeretet egy hamis változata létezik a világban: menekülni próbálsz önmagadtól, a másik is menekülni próbál önmagától, és mindketten a másikban kerestek menedéket. Ez egy kölcsönös átverés. Az. első dolog, hogy megismerd a saját cölibátusodat, lényegi cölibátusodat - hogy megértsd, egyedüllétünk adja egyediségünket. Működj ebből az egyedüllétből. Még a szeretetednek is erről az alapról kell működnie. Akkor képes leszel szeretni.
OSHO

A változás

Sose feledd, hogy a változás az élet.

Minden egyes pillanatban maradj elérhető az új számára.

Amikor az emberek ragaszkodnak a régihez, nincs változás.

A változás az újjal érkezik. A régivel nincs változás,

de az emberek ragaszkodnak a régihez,

mert az biztosnak látszik, kényelmesnek, ismerősnek.

Együtt élsz vele, ezért ismered, már jártas vagy benne,

nagy tudásod van róla. Az újjal megint tudatlan leszel. Az újjal talán megint hibázol; az új ki tudja, hová vezet? Ezért támadnak a félelmek, és ezek miatt a félelmek miatt

ragaszkodsz a régihez. És abban a pillanatban, hogy ragaszkodnikezdesz a régihez, felhagysz a virágzással. Maradj elérhető az új számára. Mindig halj meg a múltnak. Vége!

A tegnap az a tegnap, és sosem jön vissza. Ha ragaszkodsz hozzá, meghalsz vele együtt;

a síroddá válik. Nyisd meg a szívedet azelőtt, ami érkezik.

Üdvözöld a felkelő napot, és mindig mondj búcsút a lenyugvó napnak.

Érezz hálát - olyan sokat adott -, de a hála miatt ne kezdj ragaszkodni hozzá.

Ha emlékezni tudsz erre, életed fejlődni, érni fog.

Minden új lépés, minden új kaland új gazdagságot hoz.

És amikor az élet egésze mozgás, mire eljön a halál, olyan gazdaggá válsz,

és olyan sokat tudsz a legvégsőről, hogy a halál nem tud elvenni tőled semmit.

A halál csak a szegény emberekhez jön el - azokhoz, akik nem éltek.

OSHO

Belső nyugalom

Az emberek búvóhelyeket keresnek maguknak: falun, tengerparton, hegyeken. Te magad is szoktál effélékre vágyva vágyni. Micsoda korlátoltság! Hiszen megteheted, amikor csak akarod, hogy önmagadba visszavonulj. Mert az ember sehová nyugodtabban, zavartalanabbul vissza nem vonulhat, mint saját lelkébe, különösen ha olyan a belső világa, hogy beletekintve azonnal teljes békesség tölti el. A békesség pedig azonos a lélek harmóniájával. Ne vond meg tehát magadtól egyetlen esetben sem ezt a visszavonulást, s újhodj meg lélekben.

(Marcus Aurelius)

A varázslatos szeretet

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!” Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
/Müller Péter/

Mindennek megvan az ideje

Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje van a meghalásnak;
ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje van a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek;
ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének;
ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek;
ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak;
ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek;
ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.

Az igazi szeretet

Az igazi szeretet olyan, mint az atomenergia. Nem lehet a közelében élni, és veszélyes, ha felszabadul. A mi életünk szerényebb erőkre van berendezve. Testmelegre. Megértésre. Jóságra, türelemre, érintésre, mosolyra. Elfogadásra. Barátságosságra. Megbocsátásra. Szövetségre. Toleranciára. Ez néha kevés, tudom, hogy kevés – mégis a legtöbb, amivel élni tudunk még. Mert a valódi szeretet meghaladja a harminchat fokos testmeleget, s elégeti emberi viszonyainkat.
/Müller Péter/

Minden nap egy lecke

Ha az ember fiatal, olyan nagynak látja a világot, azt hiszi, hogy az mind tele van az ő barátaival, szeretőivel, alázatos szolgáival, akiknek mind nincsen előbbvaló dolguk, mint az ő lába számára egyengetni az utat, őt magasztalni, karjaikon hordozni, szerelmükkel boldogítani és a fejük fölé emelni. Lassankint aztán mind összébb szorul a világ. Minden nap egy leckét veszünk, míg utoljára megtanuljuk, hogy az egész világ az otthon négy fala, s ami benne egyedül a mienk, az a nő, az anya és a gyermek.
/Jókai Mór/