Ki a virágot szereti

Szeged az én városom

A magyar Alföld legszebb délibábja

Te vagy, szülötte városom, Szeged,

De nem csalóka nyári fény varázsa,

Hanem valóság bús puszták felett.

Az égbe törnek tornyaid kevélyen

S a szőke magyar vízben rengenek

A palotáid és a magyar éjben

Virrasztó lángod nagy-messze remeg.

Dugonics András nézi, hogyan épül,

Magasba hogy tör házad, szellemed,

Hogy szebb lettél, mint voltál, nagy Szeged!

Magyar emlékül és magyar reményül

Állj boldogan és büszkén, ősi város,

Símulj szerelmes szívvel a Tiszához.

Alkony a Tisza hídján

E nagy nyugalmat és csöndes derűt

Szeretném elvinni, ha megyek,

A nap korongja már tengerbe tűnt,

De fénye még a felhőkön remeg:

E búcsúzó fény éljen boldoganS szelíden a szívemben, ha megyek

És minden bánatom oly nyomtalan

Suhanjon az éjbe, mint e fellegek!

Most, hallga, a ligetben egy madár

Dalolni kezd és egy tücsök vele,

És vélük énekel a méla táj:

Magyar mezők alkonyi éneke!

Ó, így zenéljen emlékem tovább

E csöndes rónaságon, ha megyek

S mint csillagfény az alkony bíborát,

Ragyogja túl e vérző életet!

/Juhász Gyula/