2011. június 21.

Kacatok

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy.
Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek,
érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül,
aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi.
Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan
holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből,
valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez,
egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz.
Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket
hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk
a romantika.
Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak
mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet,
aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.
/Wass Albert/

Az idő


Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.
/Márai Sándor/