"Hogy mit érzek irántad, megfogalmazom,
Hogy szeretlek téged, ezt jól tudom.
Ha boldog vagy, veled nevetek,
Ha szomorú, veled szenvedek.
Ha sírsz, könnyezem én is.
Ha kacagsz, kacagok én is.
Ha gondod van, segítek megoldani,
Ha beteg vagy, én akarlak ápolni.
Ha nem vagy velem, én féltelek,
Ha hazaérsz, fellélegezhetek.
Ha ellenség jön, én megvédelek,
Ha kell, életem adom érted.
Ha neheztelsz rám, kiengesztellek,
Ha szeretsz, viszontszeretlek.
Nem tudlak megváltoztatni, nem akarlak,
Nem fogok változni én sem, ne akarjad.
Egy kicsit én vagyok, és kicsit érted,
Így, és ezerféleképp szeretlek téged!"
2012. február 2.
Ha nem szoritasz
József Attila - Ha nem szorítsz...
Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!
Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
hogy gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.
Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem - meghalok.
Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!
Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
hogy gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.
Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem - meghalok.
Vallanak a szavak
Vallanak a szavak, akármilyen nyelven
kezemmel megírlak, akármilyen betűvel
úgy érzem arcod mintha hozzámszorítnád
ahogy leírom neked reszket minden részem
ahogy számmal csókollak,elmerülök benned
szememmel megérintem, szemed minden fényét
puha ajkad lágyan, forró arcomra tapad
ahogy érzem közeledni folyton csak belém
bőrömmel látom, minden festmény és szín
tested fehérségét, tájak remegő redőit
rádboruló imám elborít áttetsző fátyolként
Nekem ez egyszerű
Baranyi Ferenc: Egyszerű Oly egyszerű ez: ha elvesztelek - belepusztulok. Bármi lesz veled: autó üt el, cserép zuhan le rád, vagy ravatalod lesz a betegágy - én utánad halok, nincs más utam. A sorsomat kezelni egymagam már túlontúl önállótlan vagyok, élek, ha élsz - s ha meghalsz, meghalok. Oly egyszerű ez. Semmi komplikált nincs abban, hogy csakis harmóniát fog fel fülem, hangom is puszta csend, ha nincs másik hang, mellyel összecseng. Megírták mások már, mi vagy nekem: lányom, anyám, húgom és kedvesem, testnek s kenyér, parasztnak a föld, prófétának ige, mely testet ölt, te vagy a fény az éjszakában - oly banális mindez s mégis oly komoly. Nekem te vagy a velem-futó magam: kétágú útnak egy iránya van s ágaink párhuzama oly szoros, hogy a tekintet szinte összemos. Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű: mikor magadhoz - hozzám vagy te hű, magaddal azonos csakis velem lehetsz mindig már. Ez a szerelem. | ||
Vallomás
Ady Endre: Vallomás
Te, akinek annyi szived van,
Ahányat lelked megteremt,
Aki színes kaméleonként
Varázsolsz multat és jelent,
Kinek a szín fényes világod,
Melyet lánglelked áthevít --
Ki tudnád-e vajon nevetni
Egy bús poéta könnyeit?...
Ki tudnád-e vajon nevetni,
Mert úgy imád, mert úgy szeret,
Ahogy nem a színpadon szoktak,
Vagy az életben -- emberek;
Hogy szép lelked teremtõ lángját
Úgy nem áhítja senki más;
Hogy szerelmét el nem rabolná
Sem távolság, sem megszokás.
Te, aki már ezer élet közt
Osztottad szét a lelkedet,
Elképzeled, hogy egy egész szív
Mást nem, csak tégedet szeret.
Hogy azt, ki a festett világban
Elvesztette önnönmagát --
Egy bús poéta úgy imádja,
Mint az igazság angyalát...
Elhiszed-e egy ismeretlen,
Álmot szövő költõ szavát?
Elolvasod szívébõl vérzõ,
Szerelmes, bánatos dalát?
Meg fogod-e szíved kérdezni,
Vajon szeretni tud-e még,
Vagy trubadurod megsajnálni
Lelkednek kegy gyanánt elég?...
Szívem szorul a félelemtõl
S megrendül a kétség alatt,
Hogy szeretni csak színpadon tudsz
S magadnak élned nem szabad.
Hogy szíved e rajongó álmon
Csak gúnyolódik, csak nevet...
-- Még nem érzéd szivem szerelmét,
Már itt a vég... Isten veled!...
Te, akinek annyi szived van,
Ahányat lelked megteremt,
Aki színes kaméleonként
Varázsolsz multat és jelent,
Kinek a szín fényes világod,
Melyet lánglelked áthevít --
Ki tudnád-e vajon nevetni
Egy bús poéta könnyeit?...
Ki tudnád-e vajon nevetni,
Mert úgy imád, mert úgy szeret,
Ahogy nem a színpadon szoktak,
Vagy az életben -- emberek;
Hogy szép lelked teremtõ lángját
Úgy nem áhítja senki más;
Hogy szerelmét el nem rabolná
Sem távolság, sem megszokás.
Te, aki már ezer élet közt
Osztottad szét a lelkedet,
Elképzeled, hogy egy egész szív
Mást nem, csak tégedet szeret.
Hogy azt, ki a festett világban
Elvesztette önnönmagát --
Egy bús poéta úgy imádja,
Mint az igazság angyalát...
Elhiszed-e egy ismeretlen,
Álmot szövő költõ szavát?
Elolvasod szívébõl vérzõ,
Szerelmes, bánatos dalát?
Meg fogod-e szíved kérdezni,
Vajon szeretni tud-e még,
Vagy trubadurod megsajnálni
Lelkednek kegy gyanánt elég?...
Szívem szorul a félelemtõl
S megrendül a kétség alatt,
Hogy szeretni csak színpadon tudsz
S magadnak élned nem szabad.
Hogy szíved e rajongó álmon
Csak gúnyolódik, csak nevet...
-- Még nem érzéd szivem szerelmét,
Már itt a vég... Isten veled!...
Ha rózsára gondolsz
„Ha rózsára gondolsz, tövis jut eszedbe,
pedig van illata is.
Ha alélt kígyót látsz, felveszed öledbe,
pedig bánthat is.
Ha fáj a perc, már feketén látsz,
pedig van óra is.
Gondod a múlt, a jövőddel törődsz,
pedig van jelen is.
Gyenge vagy? Hát légy erős!
Ha fáj, akkor is!
Álmok, nyelvek lopják füledbe ellenem a koshadt vádjaik hadát,
ha kell légy süket is.
Rút káoszba ötlik arcukat, s röhögnek,
ha kell légy vak is.
Had beszéljenek, Neked van igazad,
ha nincs akkor is.
S ha már úgy érzed senkid sincs,
én vagyok akkor is!”
pedig van illata is.
Ha alélt kígyót látsz, felveszed öledbe,
pedig bánthat is.
Ha fáj a perc, már feketén látsz,
pedig van óra is.
Gondod a múlt, a jövőddel törődsz,
pedig van jelen is.
Gyenge vagy? Hát légy erős!
Ha fáj, akkor is!
Álmok, nyelvek lopják füledbe ellenem a koshadt vádjaik hadát,
ha kell légy süket is.
Rút káoszba ötlik arcukat, s röhögnek,
ha kell légy vak is.
Had beszéljenek, Neked van igazad,
ha nincs akkor is.
S ha már úgy érzed senkid sincs,
én vagyok akkor is!”
Segíts!
Most játszom. Mindenkinek és mindenért.
Mert feladnám. Mert sok. Mert egyedül vagyok.
Mert sírok. Mert fáj. Mert félek.
És mégis, menni kell, mindig csak előre, sírva és toporzékolva és eltitkolva,
és öleletlenül és simogatás nélkül.
Mert ez a szerepem. ahogyan Neked.
És Neki. És mindenkinek.
Egyre jobban érik bennem a másság utáni vágy.
Hogy más legyek. hogy máshol legyek.
sírok én is. Egyedül vagyok.
Barátok. Ismerősök. Emberek. Látnak.
Mosolyognak. És tovább mennek. Sírok én is.
És nem látják. Miért nem?
Láss bennem mást. Láss belém. Segíts!
Mert feladnám. Mert sok. Mert egyedül vagyok.
Mert sírok. Mert fáj. Mert félek.
És mégis, menni kell, mindig csak előre, sírva és toporzékolva és eltitkolva,
és öleletlenül és simogatás nélkül.
Mert ez a szerepem. ahogyan Neked.
És Neki. És mindenkinek.
Egyre jobban érik bennem a másság utáni vágy.
Hogy más legyek. hogy máshol legyek.
sírok én is. Egyedül vagyok.
Barátok. Ismerősök. Emberek. Látnak.
Mosolyognak. És tovább mennek. Sírok én is.
És nem látják. Miért nem?
Láss bennem mást. Láss belém. Segíts!
Mit mondanál
Harcos Katalin
Mit mondanál
Mit mondanál,
ha most kezedbe tenném két kezem,
tekintetemből sütne az érzelem,
s csókra várón lehunynám a szemem?
Mit mondanál,
ha fejem a válladon nyugodna,
vagy ajkam kis pilleként csapongva
csókolna, és szerelmet susogna?
Mit mondanál,
ha éreznéd testemben a vágyat,
ami érintésed nyomán támad,
s tűzként ereimben szerteárad?
Mit mondanál,
ha szám szerelmesen súgná neved,
ha kitárnám feléd a szívemet,
s átadnám legféltettebb kincsemet?
Mondd, mit mondanál?
Rád gondolok
Rád gondolok! - Úgy indázlak közül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.
(Elizabeth Barrett-Browning)
Szeretlek
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
(József Attila)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)