2011. június 27.
Tanítások
A mély tanítások megértésének egyetlen módja van - azok tanítása.
Ezért mondom mindig: ha valami beléd szivárgott tőlem, azt add tovább; tanítsd másoknak is, segítsd a többi embert meditálni...
És egy nap csodálkozva tapasztalod majd, hogy ezáltal saját meditációd is mélyebbé válik: a legnagyobb meditáció mások segítésén keresztül történik veled.
Meditáció közben sok minden történik. Már akkor is, ha te magad meditálsz, de még inkább akkor, ha képes vagy valaki mást tanítani a meditációra. Akkor te teljesen kívülállóvá, elfogulatlanná válsz - és ez egy mély belső csendet hoz magával. Annyira megtelsz együttérzéssel, ahogy a másiknak segítesz, hogy valami veled kezd el történni. /Osho/
2011. június 21.
Kacatok
Az idő
Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.
2011. június 3.
Csiki András : Leszek a Barátod
Leszek a barátod,
játszom játékaid,
elnyúlok és elnémulok veled,
sírom bánataid,
örülöm örömeid,
mindenem megosztom veled.
Ahogy fordulsz, fordulok én is,
amit tudsz, még megtanulom,
ahová állsz, oda húzok én is,
amennyit bírsz, azt én is kibírom,
ha szeretsz, szeretek veled,
ha gyűlölsz, gyűlölök híven,
úgy nézek, ahogy te is nézel,
megyek, ha elmész innen.
Jegyben a sötétséggel járunk,
ha énekelsz, dúdolom veled,
„de szép esők hullanak ránk,
s már szeret aki szeret……”
S hajnalban ébredsz, én is felkelek,
ha koldulsz, én is megteszem,
ha elszégyelled árvaságodat,
én is lesütöm fejem,
ha zászlódra sorsodat húzod,
bizton én is aláállok,
s ha vágányra fekszel, melléd tolakszom,
hogy láthassam gyönyörű halálod,
aztán elnémulok én is veled,
mint egy éjfél utáni állomás,
és reggel csak üres üléseken ülünk,
és folytatódik ez az utazás…….
csak sodródunk merre az ég vezet,
egy beláthatatlan pusztaság felé,
hol egy kóró a legszebb virágunk,
ahol mindenünk a másiké,
de onnan már nem megyünk tovább,
leszállunk és végső helyünkre lépünk,
és egyszer még összekacsintunk,
és már nem mondjuk el mennyire félünk.