2009. február 2.

Furcsa dolog az idő


“Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban.Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halkszavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”(Wass Albert)

Igazságok


“Az igazságok közül, melyekre szemedet függeszted, kettő legyen mindig kéznél. Először, hogy a külső dolgok nem férnek hozzá a lélekhez, hanem kívül vannak rajta, mégpedig mozdulatlanul - minden izgalom tehát belső felfogásból fakad. Másodszor, hogy mindaz, amit látsz, hamarosan megváltozik, sőt megszűnik. Arra gondolj, hány változásnak voltál már magad is tanúja. A világ változás, az élet felfogás dolga.”
(Marcus Aurelius)

Mégis

Mégis...
Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeteidet,
mégis tégy jót!
Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igazi ellenségeket nyersz,
mégis érj célt!
A jó, amit teszel, holnap már feledésbe megy,
mégis tedd a jót!
A becsületesség és őszinteség sebezhetővé tesz,
mégis légy becsületes és nyílt!
Amit évek alatt felépítesz, egy nap alatt lerombolják,
mégis építs!
Az embereknek szükségük van a segítségedre, és ha segítesz támadás érhet,
mégis segíts!
A legjobbat add a világnak abból, amid csak van, s ha verést kapsz is cserébe,
mégis a legjobbat add a világnak, amid van!
/Kalkuttai Teréz anya/

Hunyt szemmel


Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.
/Babits Mihály /