A zavart elme hogy is érthetné az utat?
Ha elméd nyugtalan és háborgó,
Sosem telhetsz meg tudással.
A háborítatlan elme sosem vizsgálja,
Hogy mi helyes és mi helytelen.
Az ítélkezés fölött álló elme
Egyszerűen csak figyel.
Tudd, hogy a test csak egy törékeny agyagedény,
De legyen elméd erős vár,
S minden megpróbáltatásban értelmed küzdjön érted,
Hogy megvédje, mit már elnyertél.
Mert a test hamarosan semmivé lesz;
Mit érez akkor majd?
Mint egy odavetett farönk fekszik majd a földön;
Mi az, amit tud akkor majd?
Legádázabb ellenséged sem árthat neked annyit,
Mint saját gondolataid, ha zabolátlanok.
De ha egyszer ura vagy gondolataidnak,
Senki sem segíthet neked jobban,
Még apád sem és anyád sem.
Ki fogja legyőzni e világot
és a halál világát minden istenével együtt?
Ki fogja felfedezni a törvény ragyogó útját?
Te fogod - mégpedig úgy,
Ahogy a virágot kereső ember,
Aki rátalál a legcsodálatosabb
Legritkább virágra.
Értsd meg: a test pusztán
Csak tajték a hullámon;
Az árnyék árnyéka.
Kapd el a vágy virágnyilait,
Így nem lát meg a halál királya,
S te elkerülheted őt.
És indulj tovább.
Utoléri a halál azt, aki úgy gyűjt virágot,
Hogy közben zaklatott elmével
És szomjazó érzékekkel a boldogságot
Hiábavalón keresi a világ örömeiben.
Elragadja őt a halál,
Miként az árvíz ragadja el az alvó falut.
Legyűri őt a halál, miközben zaklatott elmével
És szomjazó érzékekkel gyűjti a virágokat.
A világi örömök sosem teljesíthetik be őt.
Ahogy a még nektárt gyűjt a virágból
Anélkül, hogy ártana illatának vagy szépségének,
Akképp éljen - telepedjen le, s vándoroljon - a bölcs is.
A saját hibáidra figyelj;
Arra, hogy mit tettél vagy mit nem tettél.
Ne mások hibáit nézd.
Mint a szép virág, mely ragyogó de nincs illata,
Olyan nemes de üres szó; annak szava,
Ki nem azt cselekszi, amit beszél.
Mint a szép virág, mely illatos és ragyogó,
Olyan a nemes és igaz szó; annak szava,
Ki azt cselekszi, amit beszél.
Mint a nagy virághalomból font virágfüzér szálai,
Úgy íveljenek életedből a jó cselekedetek százai.
A szantálfa, a leánder vagy a jázmin illata
Nem szállhat a széllel szemben.
Az erény illata azonban
Még széllel szemben is elér a világ végéig.
Mennyivel finomabb az erény illata
A szantálénál, a leánderénél...
Mennyivel finomabb az illata,
Mint a kék lótuszé vagy a jázminé!
A szantálfa és a leánder illatan nem szállhat messzire,
Az erény illata azonban az egekig hatol.
Vágy sosem keresztezi az erényes
És felébredett embert útját.
Saját fénye teszi őt szabaddá..
Milyen csodálatosan nő az édes lótusz
Az útszéli szemét közt!
Tiszta illata szívet melengető.
Kövesd a felébredettet,
S ekképp ragyog elő a vak tömegből
A te bölcsességed tiszta fénye is.
Milyen hosszú az éjszaka az őrszemnek...
Milyen hosszú az országút a fáradt vándornak...
De milyen hosszú vándorlása életről-életre a bolondnak,
Ki elvéti az utat!
Ha az utazó nem lel mestert vagy barátot,
Akivel együtt mehetne,
Akkor jobb, ha inkább egyedül megy,
Mintsem hogy egy bolond legyen a társasága.
"Gyermekeim, kincseim!"
Így kínozza magát a bolond.
Mert hogy is lehetnének gyermekei vagy kincsei?
Hiszen még saját maga felett sincs hatalma.
A bolond, aki tudja magáról, hogy az,
Sokkal bölcsebb.
A bolond, aki bölcsnek hiszi magát,
A legnagyobb bolond.
Érzi-e a kanál a leves ízét?
A bolond lehet, hogy egész életét
Egy mester mellett tölti,
Mégis elvéti az utat.
A nyelv érzi a leves ízét.
Ha ébren vagy a mester jelenlétében,
Egyetlen pillanat elég, hogy meglásd az utat.
A bolond saját maga ellensége.
Ostoba tetteivel saját vesztét okozza.
S mily keservesen szenved!
Miért teszel olyat, amit később megbánsz?
Miért csalsz könnyet saját szemedbe?
Csak olyat tégy, amit nem bánsz meg,
És megtelsz örömmel.
A bolond hibás tetteit eleinte édesnek, mézédesnek érzi,
De végül az édesből keserű lesz; keserves szenvedés!
Hiába böjtöl a bolond hónapokig, hiába fűszálnyi az étke,
Mégsem ér egy fabatkát sem a mesterhez képest, kinek étke az út.
Miként a friss tejnek is idő kell, hogy megaludjon,
A bolond rossz tetteinek is idő kell, hogy utolérjék gazdájukat,
És mint parázs a hamu alatt, elemésszék őt.
Bármennyit is tanul a bolond, csak butább lesz tőle,
A tudás majd' szétveti fejét,
S elismerést követel majd ezért:
Helyet mások előtt, helyet mások fölött.
"Hadd ismerjék csak meg a művemet,
Hadd jöjjenek csak hozzám útmutatásért."
Ekképp vágyakozik, ekképp pöffeszkedik a bolond.
Az egyik út javakhoz és hírnévhez vezet,
A másik pedig az út végéhez.
Ne az elismerést keresd, hanem a felébredettet kövesd,
És szabadítsd meg magad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése